A cikk eredetileg a Forbes Magazinban jelent meg.

A munkaerő számára döntő a munkabér. És mivel a munkabérek a vállalatok termelékenységétől függnek, a fő kérdés az, hogy az adott piaci szervezet egységnyi munkával mekkora gazdasági értéket képes termelni. A termelékenység függ az adott piacot meghatározó makrogazdasági, társadalmi és kulturális viszonyoktól, az alkalmazott technológiától és a technológiát alkalmazók tudásától és a vezetők és döntéshozók magatartásától.

Hol van Magyarország a többiekhez képest?

2016-ban Magyarországon az egy főre eső GDP 67 volt (ha az EU huszonnyolc országának átlagát vesszük 100 egységnek). Ausztria esetében ez a szám 128, Németországban 123, Nagy-Britanniában – hogy a magyar kivándorlás szempontjából a legvonzóbb országokat említsük – 107 volt ez az érték. A régióban Csehország 88, Szlovákia 77, Lengyelország 68, Horvátország 60, Románia 58, míg a nem EU-tag Szerbia 37 százalékot ért el a tagállamok átlagához képest. (Forrás: Eurostat).

GDP per fő (ha az EU összes tagállamának átlagát tekintjük 100 egységnek) 

Magyarország devizaárfolyam-kitettsége jelentős. A nyersanyag, a technológia legszignifikánsabb részéhez euróért vagy dollárért jutnak hozzá a magyar vállalkozások. Egy euróért 2010. január 1-jén 269, míg 2016. augusztus 31-én 310 forintot kellett fizetni, azaz a növekedés 15 százalékos. Ugyanígy a dollár árfolyama 187 forintról 278 forintig kúszott fel (a növekedés: 48 százalék).

A munkavégzés terén korántsem mondhatjuk a magyarokat munkakerülőnek. Az OECD 2015-ös adatfelvétele (OECD: 2015) szerint idehaza évente 1750 órát dolgozik az átlagos munkaerő. Ez a szám Németországban 1370, Ausztriában 1625, az Egyesült Királyságban 1670,

tehát a gazdaságilag fejlettebb országok nem a munkaórák számával érik el eredményeiket.

Oké, de mitől függ a termelékenység?

A termelékenység attól függ, hogy az adott vállalkozás mekkora tőkével rendelkezik, s hogy azt milyen hatásfokon tudja hasznosítani, valamint hogy mennyire képzett a munkaerő, milyen fejlettségű technológiával történik a termelés, illetve hogy milyen színvonalú az emberi munkaerő és annak összehangoltsága.

Ameddig Magyarországon az egy óra munkával megtermelt gazdasági érték 33 dollár, addig Németországban 65, Ausztriában 59, Nagy-Britanniában pedig 52 dollár.

Az országok (és a piaci cégek) közötti termelékenység nem azért különböző, mert egyes helyeken az emberek kevesebbet dolgoznak, hanem azért, mert a munka megszervezése eltérő, azaz a szervezeti kultúra cégenként más és más.

A vállalatok legfőbb feladata, hogy tulajdonosaik számára profitot termeljenek ekképpen honorálva őket azért, hogy vagyonuk egy részét a szóban forgó vállalkozásba fektették, s hogy kockázatot vállaltak, hiszen a jövőbeni hozam nincsen kőbe vésve. Az év végén jelentkező haszon bankbetétbe helyezhető, osztalékként kifizethető, illetve visszaforgatható a vállalkozásba, hogy annak profittermelő képessége még nagyobb legyen. Adózási szempontból osztalékként nem a legkedvezőbb kifizetni a vállalati profitot, mivel a magyar redisztribúció elvonása 36 százalék (10 százalék társasági adó, 13,5 százalék osztalékadó, 12,5 százalék egészségügyi hozzájárulás) – az Egyesült Államokban ez a szám 15 százalék.

A vállalkozás a visszaforgatott megtermelt hasznot elsősorban a technológiai fejlesztés terén költi el.

Az emberek nem részesülnek belőle, vagy legalábbis nem a további profitabilitás szempontjainak megfelelően, így lehetséges, hogy cafeteria, közlekedési hozzájárulás formájában vagy más módon, például természetben kerül kifizetésre (mindig a legkedvezőbb adózás figyelembevételével).

Összegezve: elmarad az emberek képzése, az együtt dolgozók fejlesztése, a szervezeti kultúra megújítása. A döntéshozók ezt egyszerűen nem tekintik befektetésnek.

Sok döntéshozó nem oktatja vagy képezteti a dolgozóit mondván, hogy azok úgyis elmennek majd, így ablakon kidobott pénznek tekint az oktatásra és a képzésre. Valóban létezik kockázata, hogy munkavállalók elhagyják a szervezetet – jelenleg is ez történik, méghozzá nagy tömegekben, ám a tőkebefektetés mindig kockázattal jár.

Makrogazdasági, társadalmi és kulturális kontextus

Ahogy e fejezet bevezetőjében írtuk, a termelékenységre, így a bérekre is erősen hat az adott piac makrogazdasági, társadalmi és kulturális minősége. A magyar vállalkozások nagy részének nem jó a termelékenysége, rengeteg jogszabálynak, munka- és minőségvédelmi előírásnak kell megfelelniük, a vezetők pedig – nagyon helyesen – nem szeretnének összeütközésbe kerülni a törvénnyel, a bizniszt nem a kiskapuk megtalálására építik.

Ezek a szervezetek azonban csapdába esnek, ugyanis a jogi megfelelésre helyezik át a hangsúlyt. A legkülönbözőbb előírásoknak való megfelelés hátterében egyre kevésbé áll az az üzleti filozófia, miszerint a szabályok betartása egyben a garanciája annak, hogy például az üzemi balesetek minimalizálhatók legyenek.

A vezetők számára inkább az válik fontossá, hogy megfeleljenek a törvény betűjének, nem pedig az, hogy valóban biztonságos terméket gyártsanak, s hogy kiszámítható színvonalú szolgáltatást nyújtsanak.

Természetesen senkit sem arra biztatunk, hogy feketén és zsebbe fizessen a munkavállalóknak vagy elkendőzzön egy termékminőséget érintő problémát, sőt, épp ellenkezőleg: vegye figyelembe az összes vásárlói visszajelzést, mert azok nyomán fogja tudni tökéletesíteni a szolgáltatás színvonalát!

„Ügyintézőnk lehetőség szerint 5 munkanapon, de legkésőbb 30 napon belül felveszi Önnel a kapcsolatot a megadott telefonszámon, vagy írásban ad választ kérdéseire. A válaszadásig szíves türelmét és megértését kérjük.” (Írja egy szolgáltató. Vagy lényegében az összes.)

Nincsen kétségünk afelől, hogy a fenti szöveg megfelel az általános szerződési feltételeknek, valamint az összes, az adott piacot szabályzó törvénynek és rendeletnek. Gyaníthatóan jogászok hada fogalmazta ezt meetingek százai során, azonban korántsem biztos, hogy a vevő egy efféle kiszolgálásra vágyik, így lassan elszivárog, és máshova viszi a pénzét. Az ügyfélszolgálatot, a call-centert sem érinti ez, hiszen az itt dolgozók munkáját a problémamentesség mérőszámai alapján értékelik, vagyis rájuk nem hat az üzletmenet többi része. Látszólag. A vezetők a maguk területéért felelnek, nem pedig a szervezet egészének üzleti sikeréért.

Végezetül: mindez egy olyan kultúrában zajlik, ahol a szabályzók (törvények, rendeletek) egyre jelentősebb része kifejezetten úgy lett kialakítva, hogy lehetőség nyíljon a büntetésre, azaz egyfajta adó beszedésére. A szabályok kijátszása sokak számára jövedelmező, mert kisebb a lebukás veszélye, így érdemes kockáztatni. Aki tehát minden előírásnak megfelel, versenyhátrányba kerül.

Leadership és management hiányosságok

„Ha valaki a kasszából rosszul ad vissza, mert fáradt, mert már a nyolcadik órája ott áll, és még pisilni sem tud elmenni, akkor a saját zsebéből kell a pénzt visszatennie, ugyanis nem lehet hiánya.” (Mondja egy kereskedelmi hálózat üzletvezetője.)

Egyik munkánk során tapasztaltuk, hogy a döntéshozó nem tisztázta, hogy tízezer köbmétert vagy tízezer tonnát rendelt-e a vállalat a beszállítótól. Másutt százmilliós nagyságrendben rendelnek meg felesleges alapanyagot és alkatrészt. A felelősségvállalás és a felelősségvállalásért járó kompenzáció megoszlása nem azonos a különböző vezetői és munkavállalói szinteken. A frontvonalakon dolgozók fillérre, grammra, másodpercre elszámoltathatók, a felső vezetés azonban csak hosszú távon. Az egzisztenciális fenyegetettség természetesen őket sem kerüli el, ám kompenzációjuk egyes vállalatoknál aránytalanul nagyobb annál, mint amekkora felelősséget kell vállalniuk, ráadásul a legtöbbször lehetőségük van arra, hogy porlasszák a felelősséget, így csak hosszú évek múltán derül ki, hogy valami rothad a szekrényben.

Sok szervezetben nagyon hosszú a láncolat, melyen egy ügy vagy egy alkatrész áthalad.

Nem jó a készletgazdálkodás, redundánsak a folyamatok, hosszan kell várni egy döntésre, nagyon sokan vesznek részt egy meetingen, egy projekt számos kézen megy keresztül, sokan nem tartják a határidőt, nem viselkednek felelős módon, és ennek nincs semmiféle következménye.

Mindez rontja a termelékenységet, a termelékenység pedig visszaköszön a profitabilitásban (márpedig a profitból kellene a bért fizetni). Mindez ismét munkaerőhiány formájában ölt végül testet