Hogyan motiváljunk? Büntessünk? Dicsérjünk? Fegyelmezzük-e kollegáinkat? Fordítsuk el a tekintetünket kisebb ügyekben?
Örök vezetői kérdések, nincsen rájuk jó vagy rossz választ. A legjobb, ha azt teszed, amit belülről érzel. Alább szempontokat tudunk nyújtani hozzá.
A motiváció önmagában olyan, mint ha tengerbe hordanánk vizet. Akármennyit jutalmazhat vagy megtorolhat a vezető, mindig jelen kell lennie és a következő “esetet” újra észlelnie kell és megint jutalmaznia, illetve megtorolnia. Kivezető út: motiváció helyett a motiváló légkör.
A vezető a saját magatartásával nyújt mintát az elvárt viselkedéssel kapcsolatban. A kultúra az, amely munkára, önfejlesztésre vagy a részlegek közötti együttműködésre készteti a szervezetben dolgozókat. Ha a kultúrában nem a pillanatnyi simogatás vagy fejre koppintás ami terelgeti az embereket, akkor nem a büntetéstől való félelem vagy a materiális javak megszerzésére való törekvés tölti ki a gondolataikat. Ezzel együtt meglátják a vezetőben az embert, s mintaként fognak rátekinteni.
Mi van akkor, ha a vezető hibázik? Ha a vezető maga fél? Ha a vezető pillanatnyilag bizonytalan valamiben? Semmi. Az csak a kérdés, hogy a vezető hogyan gondolkodik önmagáról. Ha tévedhetetlennek gondolja magát vagy olyannak, aki soha nem fél, akkor valószínűleg nincsen tisztában az emberi természet alapvetéseivel: az ember téved újra meg újra, és az ember fél. Bátornak lenni annyi, mint nem félni.
Ha a kollegái előtt elbotlik, és ezt vállalja önmaga előtt és vállalja előttük is, az csak emeli a hitelességét és növeli az iránta megmutatkozó bizalmat. Ha pedig bíznak benne az emberek, nem kell folyamatosan résen lennie. Nem kell “motiválnia” vagy “büntetnie”. Ha hisz abban a célban, amit kitűzött a szervezet, a csoport, a részleg maga elé, akkor előbb-utóbb a többiek is hinni fognak benne, és fel sem merül a kérdés, hogy mit kell csinálnia egyes esetekben.
